Változatok egy témára 15.

line

Még csak késő délután volt, de odakint már esti sötétség honolt, és szörnyű vihar tombolt az utcán, mint az elmúlt napokban oly gyakran. A süvítő szél megrezegtette a házak ablakait, melyek mögül rémült tekintetek figyelték ezt az ítéletidőt.

A bejárati ajtó hirtelen kivágódott. Egy csapzott fiú ált az ajtóban megtépázott ruhában. Karjaiban egy sebesült lányt tartott. A szinte félájult lány arcát horzsolások borították, és homlokát egy mély seb szántotta végig. A fiú hátával becsukta maga mögött az ajtót dacolva az azon besüvítő széllel, majd pár másodpercre megpihent hátát az ajtónak vetve. Végül vett egy mély levegőt, és erősen sántítva felbotorkált az emeletre a szobája irányába.

A bejárati ajtó egy rövidke előszobaszerű folyosón keresztül közvetlenül a nappaliba vezetett, ahol az egyik fotelben egy középkorú, szakállas férfi ült a belépő fiúnak háttal, újságot olvasva. A válla fölött hátrapillantott, majd rezzenéstelen arccal fordult vissza az újság felé és közömbösen lapozott egyet. Hiszen nem történt semmi említésre méltó. Odakint ítéletidő tombol, a fia sebesülten botorkál haza, mint az elmúlt napokban már oly annyiszor… csak a megszokott dolgok. A kanapén ülő vörös hajú nő viszont a fiú után sietett. Szemében aggodalom ült.

- Nick! Mi történt? – érte utol a szoba ajtajában.
- Hosszú történet – válaszolta a fiú, mint az elmúlt napokban már oly sokszor.

A nő nem is kérdezősködött tovább, nagyon jól tudta mit jelent az, mikor a fia ezt mondja. Inkább kinyitotta előtte az ajtót.

***

- Köszönöm… - pillantott a fiúra hálásan a karjaiban tartott lány. Égszínkék szemei furcsán csillogtak.

„Méreg…” – futott át a fiú agyán, amit a lány már amúgy is tudott. Az egyik penge, mellyel megsebesítették, mérgezett volt.

- Még ne köszönj semmit. – Fektette óvatosan az ágyra.

Édesanyja, aki az ajtóban állt, most rémülten kapta a szája elé a kezét. A rosszullét kerülgette. Sohasem bírta a vér látványát, de ilyen szörnyű képpel, mint ami most tárult a szem elé, még nem találkozott élete során. A lány hasából egy hatalmas üvegszilánk állt ki, és a sebből ömlő vér már teljesen átáztatta a ruháját. A lány elég különös ruhát viselt. Egyszerű, őzbarna hosszú ruhát, mely leginkább egy középkori polgár hétköznapi viseletére emlékeztetett. Egyszerűségében is elbűvölő ruhadarab lehetett, mikor még nem volt ilyen megtépázott, rongyos.

A fiú sebtében lehúzta jobb kézéről a fekete bőrkesztyűt, melyet viselt, és kézfejét a lány hasára fektette. Érintése különös volt, bár nem kellemetlen. Jobb kézfeje hús és bőr nélküli csupasz csontokból állt.

- Megpróbálom enyhíteni a fájdalmat, amennyire tudom… - nézte aggódva a mély sebet. – Mehet? – nézett kérdőn a sebesültre.
- Essünk túl rajta… - bólintott a lány. Hangja erőtlen, alig hallható volt.

Általában jól viselte a fájdalmat, most mégis ökölbe szorult a keze, és szeméből könny szökött elő, amint a fiú egy határozott és gyors mozdulattal kirántotta hasából az üvegszilánkot.

- Ki kéne mosni a sebet - sóhajtott mélyet a fiú. Balszerencséjére örökölte édesanyjától az irtózást a vértől, de annyi idő, annyi súlyos seb látványa után kénytelen volt hozzászokni.
- Miért nem gyógyítod meg egyszerűen, mint általában? – kérdezte az ajtóban álló nő még mindig falfehéren.
- Nem lehet… - rázta meg a fejét a fiú.
- Akkor hozok kötszert – indult el a fürdőszoba irányába a nő.

Most se kérdezett semmi többet. Tudta, ha fia el is kezdené magyarázni, nagy valószínűséggel úgysem tudná megérteni. Számára ép ésszel felfoghatatlanok voltak ezek a dolgok. Egy másik dimenzió… különös erők… valójában ennyi idő után már nem is érdekelte. Csak próbálta elfogadni, és örült, ha fia esténként nagyjából épségben hazaérkezik.

***

- Szóval Nick… - mondta a lány erőtlenül.
- Hm? – nézett kérdőn a lányra a fiú neve hallatán.
- Semmi… csak… szép név… – próbált mosolyogni a lány, de arca összerándult a fájdalomtól, és belemarkolt feje mellett a párnába.
- Nicholas vagy csak Nick? – kérdezte, mikor a fájdalom kissé alább hagyott.
- Nicholas… - fordult vissza a seb fölé a fiú. – De nem kéne beszélned. Inkább próbálj meg pihenni.
- Tudom… csak szeretném elterelni a gondolataimat a… - nem fejezte be a mondatot.

„A fájdalomról…” – látta Nick a lány arcán a mondat végét amint rápillantott. Homlokán verítékcseppek gyöngyöztek. Egy nedves ruhadarabbal letörölte, majd hófehér tiszta gyolccsal körbetekerte a rajta tátongó mély sebet. Ujjai egy pillanatra megpihentek a lány homlokán. Forró volt... 
„Talán a méregtől, vagy a sebláztól, de lázas… aludnia kéne…” – tűnődött a fiú. Jobb kézfejének csontvázujjaival elsimította a lány homlokáról a hajat. A lány, sejtve a fiú szándékát, a keze felé nyúlt, de már késő volt, karja lehanyatlott. Egyenletesen szuszogva, mélyen aludt.
„Ezért szörnyen mérges lesz, ha felébred…” – takarta be óvatosan Nick az alvó lányt. – „De így a legjobb… had dolgozzon nyugodtan az ereje… és a fájdalmat sem érzi, amíg alszik…”

***

Már késő este volt. Odakint elcsitult a vihar, és a felszakadozó felhők közül hideg holdfény szűrődött be a sötét szobába. A lány még mindig mélyen aludt. Nick az ágy szélén ülve figyelte a lány arcát. Néha-néha végigsimította a homlokát, hogy lejjebb ment-e már a láza. Közben gondolataiba mélyedt. Mégis ki lehet ez a lány? Arcának finom vonásai nemesi származásra utaltak, és ereje is egyértelműen ezt bizonyította. De mégis mit keresett azon a környéken? Egyáltalán mi dolga lehet ebben a dimenzióban oly távol az otthonától? És miért támadtak rá azok a lények? Tele volt kérdésekkel, melyekre a saját érdekében nem is biztos, hogy tudnia kéne a választ.
A lány hirtelen felriadt álmából. Rémülten ült fel az ágyban.

- Itt vannak… - suttogta, és az ablakhoz lépett.

Sebei ellenére mozdulatai könnyedek és dinamikusak voltak. A fiú bámulattal és elismeréssel pillantott utána.

- Kik? – lépett ő is az ablakhoz.

Kérdésére máris választ kapott. Odalent fekete árnyak suhantak el a kerítés előtt, majd a kertben tűntek fel egy- egy pillanatra. Néma csöndben közelítették meg a házat. Mindketten feszülten füleltek. A tető felől halk, kaparászásra emlékeztető nesz hallatszott.

- A kémény… - suttogta a fiú. – Maradj itt, elintézem őket – nyitotta ki óvatosan az ajtót.

Nesztelenül osont végig a folyosón, majd az egyik ajtó előtt a falhoz simult. Tudta, hogy ezek a lények minden taktika nélkül az első lehetséges résen besurrannak az épületbe. Az pedig egy használaton kívüli kandalló volt ebben a raktárként használt szobában. Halkan kinyitotta az ajtót és belépett rajta. Odabent mindenféle kacat, nem használt bútorok, dobozok álltak, és az a bizonyos kandalló. Sejtése jónak bizonyult, mert az első lény már meg is jelent a kandalló nyílásában. Egy pillanatra meglepődött, ahogy a fiúval szemben találta magát, de a következő pillanatban minden gondolkodás nélkül támadásba lendült. Csak egyetlen célja volt ezeknek a lényeknek: bármi áron teljesíteniük kellett a parancsot, amivel ideküldték őket. Hidegvérrel gyilkoltak le bárkit, aki az útjukba került.

A fiú megmozgatta jobb kézfejének csontvázujjait, és kezében egy súlyos, fekete kard jelent meg. A kard teljes egészében magából a fekete erőből állt. Vészjósló volt a suhintás hangja, amint a fiú meglengette a levegőben, majd a nekirontó rémbe döfte. A lény teste fájdalmas üvöltés közepette sűrű fekete füstté vált, és a kard sötét pengéje felé örvénylett. A kard magába szívta a sötét erőt, mely a lényt alkotta. A fiú arcán egy halvány, hideg mosoly futott végig. Ha nem lett volna ilyen kimerült, ezek a lények nem jelentettek volna neki különösebb kihívást.

De nem így, hogy többen támadtak rá egyszerre. Amint a következő támadójával is végzett máris oldalról érte az ütés, mely egy halom láda közé lökte, miközben egy másik szörny karmai végigszántották az arcát. Alig ért földet a háta azonnal talpon is volt, és egy ugrással támadói mögé került. Arcán nyoma sem volt a sebnek.  Maga is meglepődött, mikor a háta mögül a sötétből valaki átkarolta. A sötét kezek erős szorítása alig engedte mozdulni. Hogy nem vette észre a mögötte lapuló lényt? Ilyen hibát ritkán vétett. Fintorogva fordította el a fejét az elé hajoló szörny kénes leheletétől. A másik is a nyomában volt, de hirtelen hátrahőkölt. Valaki visszarántotta, és egy apró, kristályos kék tőr csillant meg a sötétben, ahogy a lény testébe fúródott. Nick kihasználva a pillanatnyi zavarban fogva tartójának gyengülő szorítását és egy erős mozdulattal lefeszítette magáról a karjait. A pillanat törtrésze alatt bal kezébe vette kardját, és míg jobb kezével az előtte álló alak torkát ragadta meg, addig kardját a háta mögött álló lénybe szúrta. Mindkét alak sötét füstként enyészett el.

Pár lépésnyire tőle a sebesült lány ült a földön láthatóan kimerülten. Épp nyakláncát csatolta vissza a nyakába.

- Nem kellett volna… - lépett oda hozzá Nick, de be sem fejezhette a mondatot, egy hatalmas pofon csattant az arcán.
- Az akaratom ellenére elaltattál… - mondta csendesen és tárgyilagosan.
- Tudom… - válaszolta röviden a fiú.

A lány kissé csodálkozva emelte rá a tekintetét. Nem erre a reakcióra számított. A fiú nem kezdett mentegetőzni, nem akarta megmagyarázni az igazát, a tette helyességét, nem lett dühös, vagy bármi hasonló. Ehelyett ez a „tudom mit tettem, jogosan haragszol rám, de én ezt láttam jónak, és a szerint cselekedtem” hozzáállás kissé meglepte. Összeszedte minden erejét, és felkelt a földről. Megpróbált saját lábán visszamenni a szobába, de érezte, túl gyenge, lábai nem bírják el. Mielőtt összeesett volna belekapaszkodott a fiú vállába, az pedig szó nélkül a karjaiba vette. Felrémlettek előtte egyik tanítójának szavai: „Néha fel kell adnod a büszkeségedet, és elfogadnod mások segítségét!” Mélyet sóhajtott, fejét a fiú mellkasának hajtotta, és hagyta, hogy az visszavigye az ágyba, és óvatosan betakarja. De nem tudott aludni. Igaz a mérget szervezete már leküzdötte, láza sem volt már, de hasán a seb még mindig iszonyatosan sajgott. Oldalára fordult és csak bámult kifelé az ablakon. Nem szeretett ilyen gyenge és kiszolgáltatott lenni.

***

Már éjfél után járt az idő, mikor Nick felriadt nyomasztó álmából. Annyi idő után se tudta megszokni ezeket a gyakran ismétlődő rémálmokat. Az ágy mellett ült karjait az ágy szélén pihentetve. Észre se vette, hogy elnyomta az álom. Kezével beletúrt kócos hajába, majd megrázta a fejét, amitől hajtincsei visszaálltak nagyjából eredeti helyzetükbe. Felpillantott. Az ágy üres volt. A lány az ablaknál állt, és elgondolkodva nézett kifelé a sötét éjszakába. Gyönyörű arcát megvilágította a rávetődő holdfény. Szemei bánatosak voltak. Megérezte magán a fiú tekintetét. Hátra pillantott rá, majd visszafordult az ablak felé.

- Tudom, aludnom kéne – előzte meg a fiú kérdését. – Próbáltam, de nem tudok…
- Mondd, mégis mi okból vagy te itt, ebben a dimenzióban? És miért üldöznek ezek a lények? – kérdezte kis hallgatás után Nick.
- Át kell adnom egy üzenetet valakinek… ők pedig meg akarják akadályozni, hogy ezt megtegyem. És félek, most, hogy engem nem sikerült elkapniuk, megpróbálják majd megkeresni az üzenet címzettjét – nézte továbbra is a sötét éjszakát az ablakon keresztül a lány.
- És tudhatják ki a címzett? – ült fel az ágyra a fiú.

Kezdte nagyon érdekelni ez az ügy. Az üzenet minden bizonnyal szigorúan titkos és bizalmas. De mi lehet ennyire fontos, hogy ilyen elszántan üldözik miatta? Nem csoda, hogy őt küldték ide. Már tudta ki ő, a nyaklánca elárulta...

- Nem hinném, hogy fogalmuk lenne a címzett kilétéről. Hiszen még nekem se árulták el – válaszolta a lány elgondolkodva.
- Akkor mégis hogy fogod megtalálni? – tette fel a nyilvánvaló kérdést Nick.
- Nem tudom – ült le gondterhelten az ágyra a lány. – Azt mondták az üzenet majd elvezet hozzá.
- És gondolom, az üzenetet nem árulhatod el. Hátha tudnék segíteni.

A lány válaszképp csak némán megrázta a fejét.

- És addig a nyomodban lesznek ezek a szörnyek?
- Igen – sóhajtott mélyet a lány, és eldőlt az ágyon. – Nem lenne baj, ha a dimenzióugrás nem merített volna ki ennyire. Annyira fáradt vagyok… - ölelt magához egy párnát. – Te már tudod én miért vagyok itt, most mesélj te magadról… – kérte álmos, elhalkuló hangon.
- Hm? Mit szeretnél tudni rólam? Azt gondolom tudod ki vagyok, így azt is tudnod kell, hogy miért vagyok itt…

Nem kapott választ. A szobában néma csend honolt. A lány mélyen aludt a párnát szorosan magához ölelve.

 

line

 

Történetek

DreamMoments
Változatok egy témára

Változatok egy témára 0 (A történet kezdete)

Változatok egy témára 5 (Csak egy álom volt?)

Változatok egy témára 5 (Vegyes képek)

Változatok egy témára 14 (Egy régi könyv egy régi történetről)

Változatok egy témára 15

Változatok egy témára 16 (Dead Places)

Végzet

Változatok egy témára,
A történet vége

Farewell

Pictures from the past of Sarah

 

888 szó

1. nap
2. nap
3. nap
4. nap
5. nap