Változatok egy témára 14.
Egy régi könyv egy régi történetröl

line

Drawing

line

Az antikvárium leghátsó eldugott polcai között álldogált. Mindig talált itt valami értékes kincset. Finoman végigsimította ujjaival a kezében tartott könyv régi, kopott borítóját. Az idő foga jócskán rajta hagyta a nyomát. Régen talán hófehér borítóján fakón hirdették a kacskaringós betűk a könyv címét. A szerző nevét viszont sehol sem találta. Érezte, hogy ez a könyv is különleges. Mint minden más antikváriumi könyv, ez a darab is magával hordozta a múlt egy aprócska szilánkját. Annyi éven keresztül őrizték borítói a nyomtatott lapokat, annyi kéz lapozta már végig, annyi szempár nevetett vagy hullajtott könnyet sorait olvasva…
Régóta hódolt ennek a szenvedélynek, a régi könyvek gyűjtésének. Az első kötetek még nagymamájától maradtak rá. Kislány korában kifogyhatatlan kincsesbányaként tekintett nagymamája hatalmas könyvespolcára telis-tele izgalmas regényekkel. Ilyenkor mindig felderengtek előtte a hosszú nyári délutánok, melyeket nagyszülei kertjének egy eldugott zugában töltött ezeket a könyveket olvasva hátát a hatalmas cseresznyefa törzsének vetve.

- Remek választás – mosolygott rá a pult mögül az idős hölgy, mikor letette elé a könyvet, hogy fizet. Mutatóujjával megigazította lecsúszott szemüvegét és beütötte a könyv árát a pénztárgépbe. A masina hangosan csörrent egyet, amint a pénzfiók kinyílódott. Ódivatú pénztárgép volt. Ebben az üzletben minden egy letűnt kort idézett.

Már későre járt az idő, mire végre fáradtan belehuppanhatott kedvenc foteljébe. Kényelmesen elhelyezkedett, kezébe vette legújabb szerzeményét, felkattintotta feje mellett az olvasólámpát és kinyitotta a könyvet. A belső lapokon sem találta az író nevét, sem pedig a kiadás dátumát. Pedig ezt az adatot mindig is fontosnak tartotta. Legnagyobb megdöbbenésére minden bevezető vagy előszó nélkül kezdetét vette a történet. Kicsit furcsállta a dolgot, de végül is vállat vont és belekezdett az olvasásba.

***

Odakint szörnyű vihar tombolt és hideg szél süvített. Odabent vidáman pattogott a tűz a kandallóban, és a szoba népe forró itallal teli bögrékkel ülte körül a tűz előtt az idős dajkát. Még a szobalányok is megálltak tálcával a kezükben az ajtófélfának támaszkodva, hogy hallgassák a régi-régi történetet.

Gyerekkoromban az akkori öregek mesélték, hogy nem messze innen, fent a sötét hegyen, ahol örökösen olyan viharok dúlnak, mint ez a mai, az erdő sötét mélyén áll egy magányos kastély – duruzsolt halkan a dajka hangja, mintha kisgyermekeknek mondana esti mesét. – A kastély falai szörnyű titkot rejtenek. A rég elfeledett múlt sötét titkát.

A szobában mély csend ült. Mindannyian ismerték már a történetet, mégis áhítattal hallgattak minden egyes szót.

Egy régi könyv egy régi történetről… mélázott el pár percig a szoba csendjét hallgatva, majd újra a sorok közé mélyedt.

Azt mondják, abban a kastélyban egy fiú lakott. Rangja szerint egy herceg. Egy volt a király testőrei közül, akik a királynak tett szolgálataikért hercegi rangot és hatalmas földbirtokokat kaptak. De nem a tündérmesékből ismert szőke herceg volt. Nem, még távolról sem volt olyan, mint a hercegek általában. De még csak egy átlagos emberhez sem hasonlított. Az a fiú maga volt a megtestesült gonosz. – Pár percre néma csend telepedett a szobára. Mindenki hallgatott. A csendet újra a dajka hangja törte meg. -  Azonban nem mindig volt ez így. Valamikor a sötét hegy tetején is napfény ragyogott, és a magányos kastély falai között vidám cselédsereg nyüzsgött. Akkoriban még a kastély ura is mosolygott. Aztán valami megváltozott. Megváltozott örökre, és soha többé nem lett már olyan, mint azelőtt volt. A cselédek rémülten menekültek, rémes eseményekről, vérző falakról és éjszakánként vérfagyasztó sikolyokról meséltek. Aki nem ment el önszántából, azt a kastély ura maga zavarta el. És egyre többször tépkedte vihar a kastély virágzó kertjének rózsabokrait. Egyre többször borították sötét felhők ott az eget. Az egyik ilyen viharos éjszakán fekete katonák érkeztek a kastélyba. Senki sem tudta mi történt akkor, de azóta csend honol a kastély komor falain belül. A katonák ahogy jöttek, ugyanúgy távoztak is az éj leple alatt. Csupán a vihar tombol azóta is a hegy fölött…

És a tűz csak vidáman pattogott a kandallóban, kellemes meleg fényt vetve az előtte ülőkre. Csak egyetlen alak ült tőlük távol, magányosan. Az egyik ablakpárkányra könyökölve bámult kifelé a sötét, viharos éjszakába, úgy hallgatta a történetet. Az ablaküveg visszatükrözte arcának finom vonásait, mélykék szemeinek elmélázó, ábrándos pillantását, és ezt a gyönyörű arcot keretbe foglaló hosszú, aranyszőke haját. Bánatosan nézte a vihart. Tekintete a távolba meredt, ahol a sötét hegy fölött vakító villámok cikáztak az égbolton. Ő volt az egyetlen, aki tudta, mit is rejtenek azok a falak, és hogy mit hagyott ott örökre azon az éjszakán.

***

Vidám napsütéses délután volt, mikor végre rászánta magát arra, amit már oly régóta tervezett. Fent, félúton a sötét hegy tetejére, volt egy magasan a táj fölé nyúló sziklaszirt. Amolyan kis kőterasz, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a vidékre. Kislány korában édesapjával gyakran sétáltak arra. Már akkor is megragadta az a csodálatos kép, amely onnan fogadta az embert. Régen elhatározta már, hogy felmegy oda, egyedül, kíséret nélkül, kiül arra a csendes, békés sziklaszirtre, és lerajzolja a tájat. Most ott ült, és már épp kezdett formát ölteni a rajz, mikor egy kövér esőcsepp koppant a papíron. Feltekintett az égre. A következő esőcsepp arcának fehér bőrére hullott. A szél is feltámadt, belekapott hosszú szőke hajába. Gyorsan összepakolt. Nem szeretett volna megázni. De ahogy hátrafordult az ösvény felé, hideg borzongás futott végig a hátán. Ő nem erről jött. A sziklaszirtre vezető széles sétány nem volt sehol. Súlyos sziklák zárták el az utat. Egyedül a hegy teteje felé vezetett egy keskeny, bozóttal övezett ösvény. Közben az eső megeredt. Most már szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Körbepillantott, látta, más út nincs, hát ezen az ösvényen indult el. Gondolta, csak talál valahol egy dús lombú fát, vagy egy kiszögellő sziklát, ami alatt meghúzhatja magát, míg eláll az eső, aztán hogy hogyan jut le a hegyről, azon ráér majd akkor gondolkodni.

Az ösvény egyre beljebb és beljebb vezetett a sűrű erdőbe. Élesen kanyarogva haladt a fák között. A sűrű lomb nem ért semmit a szakadó esővel szemben. Fehér ruhája már csurom vizesen tapadt hozzá. De valahogy ez most nem zavarta. Egyre jobban érdekelte, vajon hová vezethet az az ösvény.

Az ösvényt övező bokrok egy idő után kezdtek rendezett sort alkotni. Hirtelen megtorpant. Egy sötét, futónövényekkel teljesen befutott kőfal előtt állt. A kőfalon monumentális kapu helyét jelezte egy magas, boltíves nyílás, és a falon kétoldalt lógó rozsdás zsanérok, melyek most, a viharos szélben kísérteties hangon zörögtek. Ennyi maradt az egykoron díszes kapuból. Az idő és az állandó viharok megtették a hatásukat. Innen, a kaputól egy széles út vezetett előre egyenesen. Átsétált a kapu alatt, végig a kavicsos úton, majd megállt és körülnézett. A szakadó eső fátyolán át egy gazzal benőtt, rendezetlen kert képe tárult elé. Viharok által megtépázott, hervadt virágú bokrokat tépkedett a szél. Köztük fel-felbukkant egy-egy ép, mélyfekete rózsákkal teli bokor. Még látszott a növényeken az egykori kertész gondos munkája, elnézve őket megjelent az ember szemei előtt a régen még színpompás kert képe. A bozóton túl egy fekete kastély romjai magasodtak a kert fölé. Törött ablaküvegein besüvített a szél, és néhol üres ablakkereteket csapkodott a komor kőfalaknak. A lányt már egyáltalán nem érdekelte a szakadó eső. Megbabonázva és borzongva nézte ezt a halott helyet. Felsétált a romos lépcsőn, mely a kastély ajtajához vezetett. A hatalmas, fekete ajtószárnyak még viszonylag épen álltak a helyükön. Az ajtó kilincséhez mérten apró kezével kitárta az egyik súlyos ajtószárnyat, és belépett rajta. Mögötte az ajtó nyikordulva csapódott be.

Odabent hideg félhomály fogadta. Egy szokatlanul magas teremben találta magát. A plafonról pókhálóval borított csillárok lógtak le. A hiányos ablakokon besüvítő szélben fájdalmas csörömpölés közepette himbálóztak, ahogy a pókhálóval lepett kristályaik egymásnak verődtek. A falon széthasogatott képek lógtak. Egyiken-másikon még ki lehetett venni egy-egy arcot. A teremben mindenhol törmelék és széttört bútorok maradványai hevertek. Ahogy a törmelékhalmazon lépkedett keresztül, tőle jobbra egy hiányzó kétszárnyú ajtó üres kerete vonta magára a figyelmét. Az üres ajtókereten keresztül egy nagy étkezőbe lehetett belátni. Odabent még szép sorban álltak a székek, az asztalon pedig odakészített teríték, poharak, kések, villák tányérok, egy hajdani vacsora maradványai pihentek. Mindent sűrű por és pókháló lepett.
Másik irányba egy hatalmas könyvtárba nyílt egy végighasogatott, de még ép ajtó. Ahogy közelebb lépett hozzá, látta, hogy mély karmolások szántják végig az ajtólapot. Odabent a polcokon rendezett sorban álltak a könyvek. Az egyik ablak előtt egy olvasóasztalkán egy könyv hevert. Az egyik oldalt valaki könyvjelzővel megjelölte. A lány felemelte a könyvet, és kinyitotta. Egy ismerős regény volt az. Ő már olvasta. De vajon megtudta-e valaha is, mi lett a vége, az, aki itt hagyta az asztalon? Valószínűleg nem. Visszatette hát a helyére. Egy faág koccant az egyik ablaknak, ahogy a viharos szél nekifújta. A lány összerezzent. Most érezte csak igazán, hogy milyen hideg van itt.

Az előbbi, előszobaszerű teremből hatalmas lépcső vezetett magasan egy emelettel feljebb. Az öreg lépcső fájdalmasan nyikordult egyet, ahogy rálépett. Odafent üres lakószobák voltak. A falakról mállott le a tapéta. Valamilyen szolid virágmintát ábrázolhatott régen, amennyire a félhomályban ki tudta venni a megfakult, penészes tapéta mintáját. A háta mögött valahol törmelék zuhant a padlóra. Kezdte úgy érezni, jobb lett volna inkább bőrig ázni ott a sziklaszirten. De most már vonzotta ez a sötét épület, melynek falai csak úgy árasztották a fájdalmat és a magányt. Valamiben megbotlott a félhomályban. A falnak támaszkodott, nehogy elessen, de rémülten kapta el a kezét. A fal nedves volt és meleg. Jobban szemügyre vette, és látta, hogy a fal kőtömbjeinek rései közül vér szivárog, és csordogál csendben a padló felé. Pár percig csak állt ott és bénultan nézte ezt a rémisztő látványt. Majd erőt vett magán és folytatta útját a sötét folyosón, bár már maga sem tudta, miért. Ahogy a következő folyosóra bekanyarodott, még a vérző falnál is különösebb látvány tárult a szeme elé. A rövidke folyosó egyetlen szobához vezetett, de a levegőben különféle törmelékdarabkák lebegtek, örvénylettek. A levegőben röpködő tárgyakat kikerülve végül belépett a szobába. Egy kávéscsésze úszott el a feje mellett. Itt is törmelékek és hétköznapi használati tárgyak lebegtek mindenfelé. Vajon mi vezethette pont ehhez a szobához? Körbekémlelt és tekintete megállapodott a szoba végében álló ágyon. Az ágyban egy fiú feküdt. Keze és lába erős láncokkal az ágy keretéhez volt bilincselve. Solvitból készült láncokkal… Már messziről felismerte ezt a különleges és ritka fémet, melyet csak a legszélsőségesebb helyzetekben használtak az erő kordában tartására. Annak az erőnek a megfékezésére, amely egész világukat összetartotta. 

Lassan közelebb lépett az ágyhoz. A leláncolt fiúnak kimondottan helyes arca volt, szőkésbarna hajjal. De ami első pillantásra magára vonta a figyelmét, jobb kézfejének ujjai hús és bőr nélküli csupasz csontból voltak. Arca békés volt, mintha csak aludna. A lány tett még egy lépést felé, már majdnem teljesen az ágy mellett állt, mikor a fiú szemei hirtelen kinyíltak. Az a hideg, szürkéskék tekintet kérdőn meredt a lányra, aki rémülten lépett hátra, de megbotlott és a földön heverő törmelék közé zuhant. Most vette csak észre, hogy nyakláncának kék köve erősen izzik.

Ki vagy te, és mit keresel itt? – kérdezte tőle a fiú. Kellemesen lágy hangja goromba volt.
Én… nem tudom… - nézett rá riadtan még mindig a földön ülve a lány.
Mit akarsz tőlem? Miért keltettél fel? – kérdezte a fiú már szinte vádlón, és tekintete a lány kéken fénylő nyakláncát kutatta.
Nem akartam… sajnálom… - tápászkodott fel a földről a lány, és megpróbálta leporolni a ruháját.
Ehh… átok… - sóhajtott mélyet a fiú, majd amennyire láncai engedték, körbepillantott a szobában. – Mekkora rendetlenség… - jegyezte meg. Visszahajtotta fejét a párnára és lehunyta szemeit.

A szoba tárgyai lassan visszalebegtek eredeti helyükre, a tapéta visszatapadt a falra, fakultsága is eltűnt. Az ágy melletti éjjeliszekrényen egy gyertyatartóban gyertyák gyúltak lángra. Lassan rend lett az egész szobában, csak egy csontváz maradt az egyik falnak dőlve páncélban, kezében egy kulcscsomót szorongatva.

Téged se váltott le senki? – nézett rá a fiú, és a kulcscsomó kissé megmozdult, mintha vonzaná valami az ágy felé, aztán mégis ott maradt a halott katona kezében. – Jól bebiztosították… - jegyezte meg, majd a lány felé fordult. – Nem nyitnád ki a bilincseket?
Csak ha elmondod ki vagy, miért láncoltak le, és mi ez az egész – felelte a lány, és saját magát is meglepte, mennyire nyugodt. Nem akart hibát elkövetni. Valami oka biztosan volt, hogy azt a fiút megláncolták.
Hogy miért láncoltak le? Csak mert engedtem… - Hangjában irónia és düh volt. - Ez egy hosszú történet… De ha elengedsz, ígérem, elmondom.

A lány csak némán, határozottan megrázta a fejét.

Rendben – sóhajtott a fiú mikor látta, hogy ez így nem fog menni. – Akkor először mondd el te, ki vagy és hogy kerültél ide.
A nevem Sarah Northen – hajolt meg finoman a lány, ahogy tanulta. Ez a mozdulat már kiskora óra beleívódott, szinte már ösztönös volt számára. - A Fehér Birodalom királynőjének a lánya vagyok. És hogy hogyan kerültem ide? Az egy elég hihetetlen történet – és elregélte a különös történetet a szakadó esőről, az eltűnt ösvényről, és útjáról egészen a kastélyig. Miközben mesélt, maga is érezte, ez az egész mennyire hihetetlenül hangzik.

A fiú türelmesen hallgatta. Most figyelte csak meg alaposabban azt a finom és kedves arcot. Szinte már sajnálta, hogy először olyan gorombán szólt hozzá. De a lány kék szemeiben inkább kíváncsiság ült, mint félelem. Nem ijedt meg tőle? Nem rémisztette meg ez a borzalmas hely? Miért hozta őt ide a sors? És miért van nála az Ő nyaklánca? Elmélkedett, és már szinte el is felejtette mennyire szabadulni akar láncai fogságából. Csak figyelte azt a még így csapzottan is elbűvölő arcot. Egy biztos, már nem érezte azt az elviselhetetlen fájdalmat, hideget és sötétséget, mint akkor, mikor legutóbb ébren volt. A démoni hangok hallgattak körülötte, nem hallotta az állandó mormolást és a fájdalmas sikolyokat. Közben az eső odakint lecsendesedett. Már csak halkan kopogott az ablakon.

Különös… - jegyezte meg, mikor a lány a mondandója végére ért.
Igen, az… - lépett a halott katona elé Sarah, és kivette kezéből a kulcscsomót. – Valami oka biztosan van, hogy ide kerültem – és sorban kinyitotta a fiú bilincseit. Nem tűnt veszélyesnek, nem félt tőle. Nem úgy nézett ki, mint aki bárkit is bántani akarna.

A fiú felült az ágyon és megdörzsölgette sajgó csuklóit.

Köszönöm – mosolygott a lányra. Mosolya szomorú mégis kedves és elbűvölő volt. – Oly régen voltam utoljára szabad – nyújtózkodott nagyot, és az ablakhoz lépett, de komoran fordult vissza a szoba irányába a csapzott kertet látva. – A nyakláncod… az Ő nyaklánca… - kapott hirtelen csontvázkezével a lány felé. Ujjaiból vér szivárgott, és arca is megváltozott. Jobb feléről véres sebekben mállott le a hús és a bőr. Szemei őrült fénnyel csillogtak. Sarah rémülten hátrált előle.

A fiú rémülten rántotta vissza a kezét.

Sajnálom… - mondta miközben arca visszaváltozott, és egy székbe roskadt.
Mióta az eszemet tudom, a nyakamban lóg – felelte a lány, és próbált biztos távolságban maradni a fiútól. Még mindig nem félt tőle, de az előbbi kirohanása óvatosságra intette. – Kinek a nyaklánca?
Annak idején, a Fehér Birodalom fővárosában, Elyenben, a templomban volt egy szobor. Egy angyal szobra. Az ő nyakában lógott ez a nyaklánc. És bárki próbálta leakasztani onnan, nem tudott hozzáérni. Akárhányszor a közelében voltam, a nyaklánc köve mindig olyan fényesen izzott, mint most. Emlékszem mikor utoljára arra jártam… meleg késő nyári délután volt…
Még most is ott áll az a szobor… - ült le az ágy szélére Sarah, és lecsatolta nyakából a finom ezüstláncot. –  Soha nem meséltek nekem arról, valójában ki is vagyok, de ez a nyaklánc mindig annak a nyakában lóg, akinek a birtokában van a fehér erő, aki az erő őrzője… Előttem nem viselte senki… - nézegette elgondolkodva az áttetsző kék követ.
Szóval ezért… Ezért keltett fel a közelséged. Ezért csitult el a démoni zaj, ezért csendesedett el az eső, és ezért lázadozik ellene az erőm… - és zsebéből egy mélyfekete kristályt vett elő.
Az egész a démonok elleni háborúkkal kezdődött – kezdte halkan a történetét. Hangjába fájdalom vegyült. – A háború csak a Fekete Birodalmat érintette. Én egy voltam a Fekete Birodalom királyának testőrei közül. Akkor még a fekete erő egyenlő részben oszlott el a birodalom előkelői között. Én se birtokoltam belőle se többet, se kevesebbet, mint a többiek. Csak egy valamiben különböztem tőlük, egy fájdalmas átokban, melyet a sors rám mért. A harcok során sokan elestek, az előkelők közül majdnem mind odavesztek. És a halálukkal felszabaduló erő mind az én kezembe került. A háborút végül megnyertük. Egy darabig minden olyan volt, mint azelőtt. De ekkora sötét erőt képtelenség kontrollálni, bárhogy is igyekeztem. Egyre többször ébredtem úgy reggelenként, hogy nem emlékeztem arra, mi történt előző nap, és csak romokat találtam magam körül. Az emberek féltek tőlem. És én nem akartam ártani senkinek sem. Elküldtem a kastély személyzetét, és idővel a kerten kívülre nem tettem ki a lábam. De a király nem engedhette, hogy egy ilyen rém szabadon sétálgasson a birodalomban, hiszen láttad az előbb… Egyik éjszaka testőrségének többi tagjával felkeresett, és én beleegyeztem, hogy ide láncoljanak, örökre… - hajtotta le a fejét a fiú, és szőkésbarna tincsei előre omlottak. – Még most is érzem a hideg bilincsek szorítását a kezemen, mint akkor este, és azt a zsibbasztó bizsergést, ahogy a solvit láncok fokozatosan blokkolták az erőmet, és hogy egyre álmosabb és álmosabb lettem. Aztán már csak azok a szörnyű rémképek kínoztak annyi éven át. Azóta már biztosan halott mindenki, akit ismertem. Szüleim, barátaim… még a Fekete Birodalom trónján is más ül… - mélyet sóhajtott, és nem szólt többet, csak ült ott lehajtott fejjel könyökét a térdére támasztva.

Egy finom kéz gyengéd érintését érezte a vállán. Sarah állt előtte és komolyan, elgondolkodva nézett a rá pillantó szürkéskék szemekbe. Valahogy annyira szimpatikus volt neki ez a fiú, aki most itt ült előtte szomorúan, magányosan, egy hatalmas súllyal a vállán. Akkor is egyedül volt, és most is. De a lány érintése megnyugtatta. Úgy érezte, mintha mindig is ismerte volna. Miért pont ő és miért pont most? Milyen furcsa játékot űz vele ismét a sors? Odakintről halvány napfény szűrődött be az ablaküvegen keresztül. A fiú csodálkozva fordította arra a tekintetét.

Süt a nap? Itt? – lépett az ablakhoz, és kinyitotta. Kintről friss, langyos levegő szökött be a szobába. A szellő meglobogtatta haját. – Már el is felejtettem, milyen a napfény melegét érezni… - hunyta le szemeit.

A kertből vidám madárcsicsergés hallatszott fel, de a szobában néma csend honolt. Mintha a lány már ott se lett volna. Rémülten fordult hátra a gondolatra, hogy újra magára maradt. De Sarah ott állt mögötte. Haja és ruhája már száraz volt, és nyoma sem volt rajtuk az előbbi viharnak.

És hogy hívnak? – kérdezte most a fiútól.
Tényleg, teljesen el is felejtettem bemutatkozni – túrt zavartan a hajába. – Nicholas Helligen, de csak Nick… barátnak és ellenségnek egyaránt… - tette hozzá halkan, és emlékei között felrémlettek a barátai, akik mindig ugratták a nevével, mert tudták, mennyire utálta, ha Nicholasnak szólították.
Szóval Nick – mosolygott rá a lány. – És most, hogy felébredtél, mit fogsz tenni?
Nem tudom – sóhajtott mélyet a fiú. - Hosszú évek alatt végig azon küzdöttem, hogy sikerüljön megfékeznem, az irányításom alá vonni ezt a hatalmas erőt. Sajnos nem vagyok benne biztos, hogy menni fog, de nem akarok visszaaludni. Annyi mindent elvesztettem már. Annyi mindent eldobtam magamtól miatta… Arra ráérek akkor is, ha mégsem tudnám kontrollálni. Szeretnék kicsit élni, szeretnék kicsit körülnézni a világban. Szeretnék újra embereket látni, városokat, vidám, nyüzsgő tömeget, és felkeresni azokat a helyeket, ahol régen annyit jártam. És… te meg tudsz állítani – fogta tenyerébe a lány nyakában a nyaklánc kövét, mely érintése nyomán egy kis tőrré formálódott. – Tudod hogyan… - és ahogy elhúzta a kezét, a kő újra visszaalakult eredeti formájára.

Az egyik fiók mélyéről egy fekete bőrkesztyűt vett elő, és jobb kézfejére húzta. Majd kilépett az ajtón. Hosszú, fekete köpenye súlyosan suhogott utána. Sarah követte. Ahogy a fiú haladt végig a folyosókon a falak mind visszaváltoztak eredeti állapotukra. Romoknak nyoma sem volt. A lépcső sem nyikorgott, amint lesétált rajta. Ép bal kézfejének ujjaival végigsimította a lépcső csillogóan lakkozott korlátját. Régen annyiszor végigment itt, és még csak nem is emlékezett rá, hogy ez a korlát ilyen színű lett volna. A plafonról lelógó csillárok kristályai most már tisztán, csillogva szórták szét az ablakokon beszűrődő napsugarakat. Nick szélesre tárta a bejárati ajtó mindkét szárnyát, és kilépett a kertbe. Odakint most már egy tökéletesen rendben tartott kert képe fogadta, és az út közepén egy mélyfekete ló rázta meg vidáman a sörényét.

Ez... nem lehet… - lépett oda az állathoz, és simogatta meg a fejét.

Most odabentről vidám zsibongás hallatszott. Hátra fordult. Cselédsereg árnyai úsztak át a hatalmas termen vidáman cseverészve. Ismerős jelenet volt.

Emlékképek… – sóhajtott a fiú, és az árnyak szertefoszlottak. De a paripa, mely előtte állt, valóságos volt.

***

Ennél a pontnál a lapok számozásának folytonossága megszakadt. Bosszúsan vette észre, hogy a lapok egy jó szakaszon hiányoznak. A következő oldal tetején már a történet egy teljesen más fejezete folytatódott.

***

Végül megtalálta. Egy sziklaszirten ült, és a naplementét nézte.

Minden rendben van? – ült le a lány mellé.
Igen – mondta Sarah halkan. – Nem is tudom miért bántott, hogy vele látlak. Olyan ostobán érzem magam. Most is csak ostobaságokat beszélek, ne is figyelj arra, amit mondok – fordította el az arcát.
Téged… zavart, hogy vele látsz? – lepődött meg Nick, de mélyen, legbelül jól esett neki, amit a lány mondott. - Semmi okod rá, hogy féltékeny légy – fordította maga felé Sarah arcát –, hiszen csak beszélgettünk. És még te figyelmeztettél, hogy milyen levakarhatatlan tud lenni... – mosolygott a lányra.
Tudom… - pirult el kissé Sarah, ahogy a fiú szemeibe nézett.
Tőled viszont nem csak egy újabb esélyt kaptam azzal, hogy felébresztettél. Ennél sokkal többet. Egy érzést, melyet eddig még soha nem ismertem. Hogy milyen az, ha valakire igazán számíthat az ember, ha nincs egyedül. Hogy milyen valakit igazán szeretni… - és finoman megcsókolta a lány ajkait.

***

Itt megint hiányoztak a lapok. Most már komolyan fontolóra vette, hogy folytassa-e az olvasást. Főleg az előző sorok romantikus limonádé-regényre hasonlító stílusa miatt. Nem szerette azokat a könyveket, és erősen lehangolta, hogy egy ilyen ígéretes könyv így folytatódjon. Feltekintett a falon lógó órára. Még korán volt. „Talán csak az az egyetlen fejezet volt ilyen…” – győzködte magát, és lapozott egyet. Szakadt, gyűrött lapon folytatódott tovább a történet, a betűk szinte kérlelték, hogy olvassa tovább őket, hát újra a sorok közé mélyedt.

***

Nick kirántotta a vállába fúródó tőrt, és dühösen ellökte magától a lányt. Az lökés a falhoz vágta Saraht, és az ütés erejétől elájult. De a szúrás hatott. Nick arca lassan visszaváltozott. Vállából ömlött a vér. Rémülten nézte az ájultan fekvő lányt, akinek a homlokán egy mély sebből csordogált a vér.

Mit tettem… – suttogta. Sarkon fordult, és elsietett.

Sarah puha párnák között tért magához. Egy szobalány hajolt fölé kíváncsian. Felült az ágyban. Feje sajgott.

Nick… - suttogta, és homlokát tenyerébe hajtotta. Majd hirtelen kipattant az ágyból.
Kisasszony, mit csinál? Pihennie kell! – kiáltott utána a szobalány, de Sarah nem törődött vele.

Végigszaladt a folyosón, le a hallba. Akivel csak szembetalálkozott, megkérdezte, nem látták-e a fiút, de mindenki csak a fejét rázta. Kiszaladt a palota elé és látta, a sötét hegy fölött újra felhők gyülekeznek. Ettől tartott… A lovász csodálkozva bámult rá, mikor kivezette az istállóból hófehér paripáját, és elvágtatott vele a sötét hegy felé.

Nick! – kiáltotta, amint belépett a kastély ajtaján.

Választ nem kapott. A falak némán és nyugodtan hallgattak. Nyomában bágyadt napfény szűrődött be az ablakokon. A fényben a palota békés, délutáni hangulatot árasztott. De túl nagy volt a csend. Sarah felszaladt az emeletre. Levegő után kapkodva nyitott be Nick szobájába. A fiú az ágyon ült, és épp lábára zárta rá a bilincseket.

Nem szabadott volna utánam jönnöd – mondta halkan.
Ne tedd… - lépett az ágy mellé Sarah. Szemében könnyek gyűltek.
Nem tudom kontrollálni… És nem akarlak még egyszer bántani… - nézett bánatosan a lányra Nick. – Így egyeztünk meg…
Tudom… – mondta Sarah. Hangja tele volt fájdalommal. – De…
Sajnos nincs de… Kaptam még egy lehetőséget az élettől. Csak pár napot… ennyi volt… De ez a pár nap volt életem legcsodálatosabb pár napja, mert megismerhettelek, mert melletted tölthettem… És nem bánom, hogy így alakult, csak azt sajnálom, hogy vége… - mondta, miközben jobb kezén is bezárta a bilincset.

Sarah csak némán ült az ágy szélén. Tudta, hogy a fiúnak van igaza. Hiába is szeretné, hogy maradjon, nem tehet semmit…

És búcsúzás nélkül akartál eljönni? – kérdezte szomorúan.
Nem akartam, hogy ennyire fájjon… Kérlek, segíts… - pillantott az utolsó bilincs felé Nick. Egyedül nem tudta bezárni.

Sarah a fiú fölé hajolt és végigsimította az arcát. Hosszan megcsókolták egymást, és kattant az utolsó bilincs zárja is. Sarah könnyes szemmel nézett rá.

Minden rendben lesz – mondta Nick halkan.
Nem, semmi sem lesz rendben – rázta meg fejét Sarah. – Nem akarlak itt hagyni – suttogta.
Így lesz a legjobb… menj… - mondta Nick. – És ígérd meg, hogy boldog leszel.

Sarah csak némán hallgatott.

Nem a könnyeidet szeretném utoljára látni – mosolygott rá a fiú. – Kérlek… - de a mondatot ő sem tudta befejezni. Nem kérheti arra, hogy mosolyogjon, mikor ő is a könnyeivel küszködik.

Arcát az ablakon beszűrődő napfény felé fordította, és lehunyta szemeit. Sarah még hosszan ült az ágy szélén, majd mélyet sóhajtott, és az ajtó becsukódott mögötte. Mikor Nick felpillantott, a szoba már üres volt.

Maga sem tudta meddig állt ott a kastély hideg kőfalának vetve a hátát. Nem tudott elszakadni ettől a helytől, nem tudott mit kezdeni a szívét mardosó fájdalommal. Már sötét este volt mikor félúton a sziklaszirténél megállt, és visszanézett a hegy teteje felé, ahol most már újra vihar tombolt. Az utolsó könnycseppet is szétmorzsolta az arcán.

Megígértem… - suttogta halkan, és mosolyogva ült oda ő is a kandalló mellé.

***

Ez volt az utolsó oldal. A betűk néhol maszatosan elkenődtek, és mélyen a lapba ivódva súlyos könnycseppek nyomait vélte felfedezni. Érezte, hogy az ő arcán is egy kövér könnycsepp gördül végig.

 

line

 

Történetek

DreamMoments
Változatok egy témára

Változatok egy témára 0 (A történet kezdete)

Változatok egy témára 5 (Csak egy álom volt?)

Változatok egy témára 5 (Vegyes képek)

Változatok egy témára 14 (Egy régi könyv egy régi történetről)

Változatok egy témára 15

Változatok egy témára 16 (Dead Places)

Végzet

Változatok egy témára,
A történet vége

Farewell

Pictures from the past of Sarah

 

888 szó

1. nap
2. nap
3. nap
4. nap
5. nap